Hajítófa

A poznani kajak-kenu vb-z nézve jutott eszembe, hogy a vízilabda mellett ez az a sport, amiben mi vagyunk a királyok, császárok, istenek, a többiek még a lapátunkat sem vihetik, de még a hajónkat sem suvickolhatnák. No igen, ez a többes szám szól mindig válogatott sportolóinknak, egyszerre megtisztelő és becsmérlő, hisz ha nyernek, akkkor mi nyertünk, ha ez nem jön össze, akkor vesztettek fiaink/lányaink. Szerencsére az utóbbi időben nincs így, és a mai döntők után kiderült, a kajakban, kenuban egy ezüst és egy bronz is lehet öröm.

Kajakkirálynő még várat magára

A szakértő és nem szakértő olvasó mindjárt rájöhet, hogy Kovács Katiról van szó, egy ország által becézett hölgyről, (Katikánk, Katyuskánk) egyetlen kicsi szeme fényünkről. Ugye az tudvalevő, hogy mindig kell egy ügyeletes "pici lány" a magyar szurkolóknak, Kati bájával, közvetlenségével tökéletesen megfelel erre, bár a "pici lány" jelzőre valószínűlég úgy vágná földhöz a mondat létre hívóját, mint Paudits Béla az újságot a Mokkában. A versenyről rendesen szólva, Kovács Kati már utolérte vb-címek tekintetében Birgith Fischert (aki 40 éves koráig versenyzett, 27 vb-t nyerve), tehát ezen a világbajnokságon lehagyhatja, egyedül trónolva a női kajak történelmének csúcsán. Nos, ez nem ma volt, next time Kati... K1-1000 méteren a "dög" Franziska Weber, végig a vezető Kovács mögött utazott, hogy aztán az utolsó 150-200 méteren verje meg klasszisunkat, hiába tizenhárom évvel fiatalabb, s a végén tizenhárszor annyi csapással ment, mint a magyar... Mégis, Kati bár kicsit elszontyolodott, nem élte meg tragédiaként az ügyet, van még versenyszám és ez bőven többet jelent mint csalfa reményt.

De odab*sztál Attila!

Egy másik olimpiai bajnok, Vajda Attila C1-1000 méteren óriási erőről tett tanúbizonyságot. Bár én életemben egyszer ragadtam lapátot kezembe, akkor is a Dunán gyűjtöttük be a hálból a halakat Milos bácsival, van sejtésem arról, hogy ha valaki 500 méternél hatodik, a végére pedig feljön úgy ezüstérmesnek, hogy a győztes csak 2 tizeddel veri meg, az nem akármi... Néztem a futamot, már legyintettem egyet, hogy későn hajrázik, mit akar ez, de a végére már felállva kajabáltam a tévének. Nem hittem el, hogy Attila hajója mintha kétszer olyan gyorsan bólogatva haladna, mint az üzbégé, s nem lehetett eldönteni, hogy ki nyert. Az óra sajna azt mutatta, hogy Menkov, de az eredményhirdetésen lehetett látni Vajdán, hogy "igen, ez egy ezüstérem, de győzelemmel ér fel, legközelebb majd odab*szok ennek a gyereknek!". Pedig így is megtörtént...

Hajrá fiúk, hajrá!

Kétértelmű ez a mondat. Jelenti azt, hogy gyerünk menjetek, előre, húzz bele, nyírd ki, miegymás. De jelenthet akár edzői utasítást is, hogy figyeljünk oda a hajrára. A németek a K2-1000 m távon (név szerint: Hollstein, Ihle) is az utolsó métereken verte meg a Vereczkei-Kammerer kettőst. Ezt nem hittem el, s most sem hiszem teljesen. Remek versenyt mentek a fiaink, szó se róla, de, hogy megint a fritzek, megint hajrában, ez már sok. Tudvalevő, hogy ők a mi nagy riválisaink, ellenfeleink, az ő aranyaik felét magyar ezüst követi és viszont. A gond az, hogy jelenleg e tekintetben ők vezetnek 2-1-re. De van még nap holnap is, Kamera és Vereczkei meg már hülyére nyerték magukat. Na jó, van ott még..

Jön az utánpótlás

Nem tudom, hogy a szakértőkön kívül mond-e valakinek valamit a Tóth Márton, Mike Róbert név, nekem a C2-1000 méter előtt semmit. Utána viszont a kitartás, az egyenletes versenytempó és a jól időzített hajrát jelentette. Feltűnő volt, hogy nem paráztak rá a srácok arra, hogy nem elsőként rajtoltak, és végig tartották amit elterveztek, remekül, tökéletesen beosztva az erőt. Na jó, annyira talán mégsem, mert a hajrájuk elején úgy tűnt, benne van egy aranyérem, hogy nem jött össze, azt tudjuk be a nagy akarásnak. Biztató volt mindenesetre, remek bronzot szereztek.

Aranyosak

No a végét mégis bearanyozta a Szabó Gabriella, Csipes Tamara kenu kettes, akik kérdőjelet sem hagyva maguk után, tulajdonképp simán nyerték a döntőt, már amennyira simának számít három és fél perc alatt lezavarni egy kilómétert. Itt is a németek voltak a főellenségek, de ez a két aranyos leányzó nemhogy nem parázott, hanem rákontrázott. Érdekes volt figyelni, hogy megindulnak a németek, a lányok még jobban, a németek akarnak, a mieink meg elhúznak. Jó volt nézni, kommentátorunk (valamelyik Somos, kezet fel aki meg tudja különböztetni őket) majd elolvadt, végre, itt az első arany, s valóban.
 

1 arany, 3 ezüst, 1 bronz. Öt éremmel zártuk tehát a napot, s azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, legalább két legfelsőbb dobogó belefért volna. Csalódtunk? Kicsit. Csüggedünk? Talán. Fanyalogjunk? Semmi esetre sem! Még mindig a világ élmezőnyében vagyunk, szemmel láthatóan a mi taktikánk (lásd németek) dívik, a mi edzésmódszereinket lesi a világ, minket utál mindenki, mert mindent elviszünk. Igen, mi. Ők a vízen, a törzsszurkolók Poznanban, a többség a tévé előtt üvöltve. Egy csapat vagyunk...