Az nem veszi észre, aki nem akarja látni, az kritizálja, aki nem akarja elhinni, és az utálja, akit beoltottak kiskorában a sportok királya ellen. Ettől függetlenül az is tiszta, hogy a környező országokat figyelembe véve, a mi futballunk a leggyengébb. Felhozhatnék most példákat erre, de elég megfigyelni meg az elmúlt két-három Bajnokok Ligája és UEFA-Kupa/Europa Liga résztvevőket. Az is árulkodó, hogy 2006-tól nézve az összes szomszédunk válogatottja kinn volt vb-n, eb-n, sőt a horvátoknak reális esélyük volt az éremre két éve.

 

Mi távolról figyeljük ezeket a folyamatokat, de épp ezért tudunk végre célt, továbbmegyek, reális célt adni mind a játékosoknak, mind a szakmai és klubvezetőknek is. Ha a magyar futball mélypontjának a máltai fiaskót tartjuk (és miért ne tartanánk), észrevehetjük, nem, észre kell vennünk az azóta tartó előrelépés(eke)t. Volt akkoriban egy fiatal srác a Lokiban, valami Dzsudzsák Balázs… Azóta az eindhoveni B-közép rigmust írt a nevére, és csapata egyik legértékesebb játékosa, a mutatott foci alapján az Europa Liga egyik esélyese. Volt akkoriban egy U17-es válogatott, amitől nagyon sokat vártunk. Annak a csapatnak az alapja ma már külföldön játszik, irányítója a Serie A egyik legerősebb középcsapatának tuti kezdőembere meccsek óta. Egy milliószor csodált és elátkozott futballistáról mára kiderült, hogy a 2000-es évek legjobb magyar játékosa (volt – hisz vége a 2000-es éveknek), évtizedek után lépett pályára európai kupadöntőben hazánk „képviseletében”.

 

Ami pár éve még kuriózum volt, gondolok itt a futballakadémiákra, mára versengő intézményekké váltak, pályáról pályára járva keresik a tehetségeket. Átláthatóbb lett a labdarúgók finanszírozása, bár konkrét számok még mindig nem hozzáférhetőek, ma már vélhetjük, hogy melyik focista keres hét- és melyik hat számjegyű összeget. Ismét vannak rangadók a honi pályákon, ha a Debrecen-Videoton-Újpest-Fradi egymás ellen játszanak, ha a telt ház nem is mindig, de a jó hangulat (sajna néha a balhé, ez még megoldandó) garantált, hét-nyolcezer ember azért kilátogat. Összejöttek a jó, élvezetes meccsek, idén a Győr-MTK összefoglalója befért volna az Eurogoals című műsorba is akár, de szerintem Andre Alves góljai között is volt olyan, ami megüti, néha túlszárnyalja egy középszintű európai bajnokság színvonalát. Vannak légiósok akik innen továbbállva, az itteni tapasztalatokat hasznosítva nívósabb szinten is helyt álltak, és olyan is van amelyik mesterhármast vert a Juvénak.

 

Félreértés ne essék, nem akarom túlajnározni ezeket a sikereket, de elbagatellizálni sem kéne. Mert, hogy ezek sikerek, az kétségtelen. Kis sikerek? Naná! Nem várhatjuk el senkitől, hogy egyből fusson, mert ahhoz meg kell tanulni mászni, majd járni… Sok van még előttünk? Rengeteg! Kezdve azzal, hogy ki kéne irtani a balhét a stadionokból, folytatva azzal, hogy ezeket a létesítményeket felújítsák és befejezve azzal, hogy a sportág magát tartsa el, ne az állam/önkormányzaton lógjon. A színvonal viszont megkezdte a maga lassú fejlődését. Ma már nem az a kérdés, hogy az őszt eléri(k)-e a magyar csapat(ok) a nemzetközi porondon, hanem, hogy milyen csoportot kap(nak). A Debrecen egyenrangú tudott lenni a Sampdoriával és a PSV sem verte szarrá, utóbbi ellen vezetett is! A válogatott jelenleg a legjobb csoportmásodik és akkor is leírom, ha szétröhögitek a monitort, lehet esélye a kijutásra!

 

A végére két közhely, akinek inge, az vegye magára. Ne csak nézz, láss is! És Neked nem kell így járnod, ha nem tudsz így menni. – De emberek, mi tudunk…